Márpedig addig érdemes lenne végére járni a kalandoknak, nehogy utolérjék egymást.
Ráadásul a jelenben is peregnek az események, már két nagyszerű túrán is túl vagyunk, mióta hazajöttem, és a többi, szóval vágjunk is bele.
A Czapnik Road a tábortól nagyjából negyedórára van keróval, most arra indulok, felfedező útra. A Poyntelle tábor mellett megyek el egy szerdai napon, a menés csakhamar száguldásba vált át.
Feli és később Peti B is követni fog, de ezúttal egyedül száguldok önfeledten kb. 10 percig, fék nélkül (egyszer azért muszáj, a hatalmas és valószínűtlenül zöld erdő után olyan kanyarok jönnek, amit nagyon nehéz lenne fék nélkül bevenni - a Felivel közös száguldáson végül is fog ez majd sikerülni).
Na de itt vagyunk, a GTA San Andreas terepén. A száguldás végén egy keresztirányú út fogad, megint bekapcsol a country, jobbra verandás ház elől hiányzik a bluesgitáros, a messzeségben kéklő-zöldellő hegyek várakoznak. Mögöttük pedig a Delaware folyó, állítólagos fehérfejű halászsasaival.
Az út nagyjából a Nádudvar-Nagyhegyes közti állapotokat idézi, ami még önmagában nem lenne baj, de fölfele tart erősen, ideje leszállni. A váltók se bírják, de őszintén szólva én sem nagyon. Nem rég volt ebéd, nem szeretném ily' hamar viszont látni. :D
A GTA-ból ismert vidék fokozódik. Egy olyan épület tárul elém az út jobb oldalán, aminek a létezését nehéz elhinni.
Az, hogy valaki tákolta, az egy dolog, de a jelek szerint réteges munkát végzett.
Balra a híres Czapnik Road, jobbra a GTA-fészer.
A fészer után balra kanyarodtam, majd néptelen vidékeken száguldottam megint csak, búzatáblák és nagy, bólogató fák közt. A levegő eszméletlenül friss volt, a Delaware fölött emelkedő hegyek a távolból másodszor is megpróbáltak megkísérteni, de nem!
Még nem volt itt az idejük.
Poyntelle-be érve kinyittattam a boltot (Jerry otthon volt éppen), és üveges kólát ittam száz év óta először.
Mikor még 'Szoboszlón laktam lassan tizenöt éve, akkor voltak ilyenek utoljára. Emlékeztek még az egy literes, üveges Pepsikre?
A Pávai Vajna ásványvizek mellett mink olyanokat vetünk gyakran, aztán eltűntek valahogy.
Később, mikor már földrajzra jártam Pesten, a kedvenc tanárom (Munkácsy Béla, akinek mindjárt szentelek is egy rövid mellékvágányt) mesélte el, hogy is tűnt el az országból a valódi üveg.
Létezik egy CsAOSz nevű szervezet, ami punk-rock szövegekben kiválóan rímel a Laoszra, magyarul ha egyszer eljutok oda, mindenképp fölhasználom a megemlékező dalocskában. :D
A szervezet a Csomagolóanyagok Országos Szövetsége, vagy valami ilyesmi. Nem tudtam azelőtt, hogy nálunk is vannak lobbik (2009-et írunk, fiatal vagyok és bohó), de a tanár úr szerint ők lobbiztak azért, hogy a saját maguk által gyártott olcsó műanyag kiszorítsa a klasszikus üveges üdítőket. Kár, pedig az kisebb környezeti terhet jelentett, hiszen a PET nem visszaváltható, azt meg mindig én vittem vissza a Koszorú utca sarkán levő Plus-ba, valami fonott kosárban.
Munkácsy úr egyébként ha jól emlékszem, Leányváron volt helyi képviselő egy zöld párt színeiben, aminek mondta a nevét akkoron, de azóta sem találkoztam velük. Rendszerint beszámolt a képviselőtestületi üléseikről, ahol a hallgatóság zokogva és harsogva röhögött. Főleg a vízvezetékszerelővel kapcsolatosokon.
A csóka passzív házban lakott, azt hiszem, a rezsijük már azelőtt minimális volt, hogy Orbán urunk bevezette volna a rezsicsökkentést, ami annyira jó hogy a mi háztartásunk évente háromezer forintot takarít meg, miközben az áramszolgáltatókat a kormány dotálja a mi pénzünkből, mert a bevételkiesés náluk megjelent.
Biztos lehet érzékelni a bitch please-t.
Ennyit a mellékvágányról. Sőt.
Ha már mellékvágányok, a tábor körül annak idején mentek vágányok. Rendes, személyeket szállító vasút nem volt sokáig, ha néztetek hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai filmeket, ki fogjátok találni, miért - a teherszállítás viszont elég későn szűnt meg.
Az a környék ugyanis (dicső mostani városomhoz hasonlóan) bányászvidék, még a szén is stimmel.
Ők azonban antracitot termeltek, ami a legjobb minőségű feketekőszén, amit a Földön meg lehet találni (magas a fűtőértéke, tehát kevesebbet kell belőle a kályhába rakni, hogy ugyanolyan meleg legyen, mintha barnaszénnel fűtenénk). Európában asszem még Sziléziában bányásszák valahol, ha még maradt belőle.
Wilkes-Barre volt ennek a központja, s Poyntelle pont útba esett a kifele szállításhoz (a vasút másik vége Philadelphiába ment, ha jól emlékszem) - már amíg volt mit szállítani.
Egy idő után nem volt, így megszűnt a teherforgalom, a síneket felszedték, így jött létre az Old Railroad Road, ami egy bicikliút. De nem ám olyan, mint a Dunaparton, ahol bölcsészlányok száguldanak a városi bringákkal, hanem olyan, mint a Vértesben egy turistaút, magyarul előre mountain bike-ok, utánam a vízözön.
Az utat később Hancockig be fogjuk járni (északkelet fele), valamint elcangázunk Forest Citybe (dél-délnyugati irányban).
Helytörténet vége.
Ekkortájt kezdtem el használni azokat a dolgokat, amiket a kölköknek építettek föl. Előkerült egyszer a semmiből egy srác, aki marha jól gitározott, és felettébb pocsékul énekelt. Ben volt a neve, és Új-Zélandról érkezett, hogy a kölkök trapézmestere legyen. Segítőtársai (mintha tényleg cirkuszban lennénk) valamennyien bombázóak voltak, ami azért meglepő, mert britekről beszélünk, és tudjuk, mik vannak ott.
Dany volt a legszebb tán. Szőke volt, és Corbyban született. Skót apától és ír anyától.
Akik még nem kaptak a fejükhöz, azoknak elmondom, hogy Corbyban éltem hét teljes hónapot Faffyval, az ottani kalandokat szintén akkor fogom megénekelni itt, amikor lesznek végre kategóriák.
Faffy és a Final Fantasy, az alkoholista főbérlő, a szétvert házunk és a bevásárlókocsi a vasúti síneken lesznek terítéken.
Meg amikor Mike Európában érzi magát, és Renault Lagunájával száguld az út jobb oldalán városon belül, leengedett ablakkal, télen, körülbelül nyolcvan mérfölddel óránként.
Szóval Corbyt skótok népesítették be, akik egy bezárt vasmű áthelyezése miatt települtek át Anglia kellős közepére, és lendítették be a bulit, meg hétvégente a jobbegyeneseket.
A szőke csajszi és csinos kolléganői fogták tehát a nem tudom hogy hívjuk-ot, amivel a trapéz fölött kéne lengedezni, aztán rájöttem és ráébredtem, hogy fogalmam sincs, hogy másztam fel ide, de egyrészt kurva magasan vagyok, másrészt a háló is kb. két emelettel, ha nem hárommal van alattam.
Azért belevágtam a dologba, és meghúztam a hátamat. Laura és Viki, a mosodások élvezték a köreiket.
A másik dolog a kajakozás volt. Először óvatosan tekertem le a tópartra, szemléztem a csónakokat, majd gyorsan elkötöttem egyet és hadd szóljon.
A kajakozás legalább annyira király, mint a tekerés. Leszámítva hogy nehezebb, és hogy egy hét után úgy nézett ki a felsőtestem, mint Sylvester Stallonének fénykorában. Ezt Viki szúrta ki leginkább tenisz közben, érdekes volt nézni hogy egy ilyen jó csaj pirul összevissza meg nyomja a flörtölő szöveget...
De tekintettel voltam az itthon maradt hölgyekre, úgyhogy tenisz tovább, Viki ebédel.
S ha már tenisz.
Márk, a félvad kárpátaljai volt a legmenőbb, vitán felül.
Az első hetekben Feli és Peti B. próbálkoztak (később Ervin, az erdélyi), többnyire egálban voltunk, bár ha jól számoltam, végül ha kicsivel is, de jobbnak bizonyultam összetettben.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy visszaidézte a megint csak Szoboszlóhoz köthető emlékeket, amik a most már Hotel Silverhez tartozó, bánomkerti teniszpályán történtek.
Mazsi bácsi.
És módszerei.
Mazsi bácsi helyi legenda Szoboszlón. Pontosan nem tudom miért, de edzőnek elsőrangú volt, arra tisztán emlékszem.
Az alatt az egy év alatt, amíg oda jártam, szerválni nem tanultunk meg. Az később jött volna, de átvette a Hotel Silver, és olyan havi tagsági díjak jöttek divatba, hogy még ma is kiegyenesedik a hajam, pedig ez tizenöt éve történt.
Egy kis öltöző és szertár mellett állt egy kiemelési tábla, ahol piramis alakban voltak cetlik. Ezen voltak a törzstagok nevei, és csak a feletted állót hívhattad ki - na de ezek a jóemberek már harminc éve oda jártak.
Egész nyári teljesítményemmel (volt pedig köztük egy-két nagy meccs) nem merném kihívni a legalsó sor egyikét sem... :D
Nem a cetlis tábla a legérdekesebb, hanem az, hogy olyan bivaly erőnlétem azóta se volt soha.
Ha valami nem stimmelt, akkor ugrálókötelezni kellett edzés végén, amikor már egyébként is kiköpted volt a tüdőd - ha melléütöttél a dobott labdának, 100, ha megint, kétszáz, és így tovább.
Így tanultam meg labdát elütni.
Szerválni azóta se tudok, szerencsére Feli sem, így a nyár folyamán viszonylag szabad értelmezésben zajlottak a meccsek.
Annak a híre, hogy tekerek, viszonylag lassan terjedt.
Károlyi és barátnője, Lexi volt az első fecske, aki nyeregbe pattant, miután kiderült, hogy kitől lehet lenyúlni a szamarakat.
Új-Zélandi Ben és Erdélyi Ervin se voltak restek.
Előbbi rendkívül optimista módon eltekert a húsz kilométerre fekvő Hancockba, majd rájött, hogy a táv visszafele ugyanennyi, ráadásul emelkedik végig. Mit volt mit tenni, fogott egy pick upot és hazastoppolt.
A bicikli sorsáról ellentmondó történetek keringtek, de ha jól emlékszem, egyszerűen belökte az erdőbe és elsétált. :D
Ervin és Laura kettesben vágott neki ugyanennek az útnak. A bicikliút helyett kiváló ütemérzékkel a műutat választották, így a romantikát kétségkívül nehezítő kamionok és buszok kerülgetésével telt el az odaút.
Az ő keróik végül visszatértek, kicsit kevésbé megázva, mint a gazdáik, ugyancsak egy pick up platóján.
Végre haladunk!
A kerékpáros túráknak azért lesz külön bejegyzése, de sikerült elmozdulni az első két hétről!
Eight more to go.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése