2015. április 14., kedd

Te is fiam, Larsson?

Amerikai kalandjaim végére érve el kellett gondolkodnom, mégis miről fogok írni a nyárig hátralevő időben (amikor ritkábbak lesznek a bejegyzések, bár ha rá tudok megint szabadulni valaki laptopjára...).
Kezdődjön-e minden az elejéről?
Formálódjon a Hajdúszoboszló-Békés megye-Oroszlány háromszög?
Esetleg a Manchester-Salford-Bolton?
Vannak pedig itt is-ott is érdekes történetek.
Életem első komoly bunyója Balogh Palival Nagykamaráson, az óvoda középső csoportjában.
Életem második komoly bunyója Kopasz Krisztiánnal az oroszlányi József Attila suliban.
Életem első teljesítménytúrája, a legendás Budai 50 - 2003 május 15.-én. Viszont a túrákra kíváncsiak megnézhetik a ttt.tr.hu-n a beszámolókat bátran, ott minden eddigi túráról írtam pár sort (illetve volt ahol oldalakat) - most ötvenkettőnél járunk, ha jól néztem.
Egyébként ha valóban lehetne kategóriákat használni ezen a felületen, akkor így is-úgy is megindulna özönük.
- Túrák
- Versek
- Naplók
Akárcsak régen. A Naplókon belül csak a most következő bejegyzések és a skóciai kalandok lesznek, a többi viszont folyamatosan bővülni fog - amint rájöttem, hogy a jó istenbe' kell létrehozni őket.
Szóval a végeredmény mára egy nem kevésbé legendás út története, ami az Északi-sarkkörön túlra vezet.
A régi naplóbejegyzéseket dőlt betűs szövegekkel fogom kiegészíteni, mert egy A/4-es lapon van az eredetije, és értelemszerűen nem fért rá túl sok minden.
Elöljáróban a kalandról.
2011 novemberében tértem haza Angliából, összesen három év nem összefüggő kalandjai után.
Ez azt jelenti, hogy 2007 őszétől 2008 tavaszáig voltam kinn, majd egy év következett a földrajz szakon az ELTE-n. Miután bebizonyosodott, hogy nincs túl sok értelme az ottlétemnek, 2009 őszén ismét kimentem, ez 2010 tavaszáig tartott. A harmadik turnus 2010 őszén kezdődött, és 2011 novemberében ért véget - ez volt a leghosszabb, és egyedül itt volt állandó (ellenben marha jövedelmező) munkám. A többi turnusban ügynökségi munkák fedezték a kalandokat meg a megélhetésemet, a legtöbbje kib*szott sz*r volt, például a virágkötés Spalding mellett, térdig vízben, vagy az éjszakai tizenkét órás műszak Leigh mellett, a zöldséggyárban.
De akadtak azért bőven jobb pillanatok.
Elég az hozzá, hogy 2011 nyár végén megérkezett Faffy, akkori cimborám és elkezdte előkészíteni a terepet a barátnője kitelepülésére. Magyarul melót keresett, hajtott egészen három hétig a kolbászgyárban, amikor kiderült, hogy a csaja viszont nem akar a ködös Albionba települni - a mi emberünk tehát hazatért hozzá.
Mivel nekik akartam átadni az albérletem, ezért nem láttam tovább értelmét maradni - valamint összegyűlt az a lóvé, amivel az egyetem első két évét fedezni tudtam.
Így egy szeles (kivételesen nem esős) novemberi napon fölszálltam egy gépre Manchesterben és hazarepültem.
Ekkor voltam huszonhárom - szóval még nem volt késő újból egyetemre menni, meg hát arra gyűjtöttem eddig, vagy mifene.
A zöldséggyári napjaim alatt sokat könyvtáraztam, és sok nyelvkönyv a kezembe került ekkortájt.
Próbálkoztam a hindivel, az urduval meg pár kisebb európai nyelvvel. Nem voltam lenyűgözve.
Bezzeg a svéd. Ki ne ájulna el olyan mondatoktól, hogy "Jag börjar att tala om livet!" vagy "Kan du förklara det?"?
Vikingek leszünk, Odinra mondom.
Illetve mondtam, majd nekiveselkedtem a livemocha-nak.
Ez egy most is élő honlap, olyasmi mint a Rosetta Stone, illetve akkortájt még olyan volt. Most már átalakították, és nem vált a javára a dolog.
Akkoriban azonban még a normális időszakát élte a honlap, szóval kipörgettem az összes svéddel kapcsolatos leckét, és persze úgy éreztem, hogy állatira tudok meg fasza vagyok.
A Rosetta Stone volt tehát az első lépés.
A második lépés az az volt, hogy Andris cimborám írt egy üzenetet valamikor 2012 késő telén. Nem állt benne semmi más, csak annyi hogy "Ben. Valami bűzlik Dániában".
Kihagytam a lehetőséget, hogy visszaírjam neki hogy "Valószínűleg valamelyik szeméttelep lesz az".
Viszont Dánia nem érdekelt különösebben, megmondom őszintén. Ugatásnak hangzó nyelv, hegyek sehol.
Legyen akkor inkább Svédország, válaszoltam neki.
Legyen, mondta ő.
A harmadik lépés az volt, hogy szintén valamikor tavasz elején nagy levegőt vettem és lemerültem Cousteau kapitány búvárhajójával - illetve jelentkeztem svéd szakra az ELTE-re.
Ekkor már szerveződött a nyári kaland masszívan, minden adott volt, hogy beinduljon a buli.
Körbenéztem az interneten, hogy lehetne kijutni. Nem is kellett sokáig keresgélni, a Wizz Air szállított Pestről Stockholmba hetente háromszor tán embereket.
Legyen akkor Stockholm-Skavsta, szólaltam fel a forgószéken.
Az még akkor nem volt világos, hogy Skavsta egyáltalán nem Stockholmban van, ellenben Nyköping határában, nagyjából egy órányi vonatra a svéd fővárostól.
Annyi baj legyen. Eddigre már fölfedeztem az SJ (kinti MÁV) honlapját (dacára bimbózó svéd tudásomnak, a felületből nem sokat értettem meg), s egy nyelvkönyvből megtudtam hogy vannak ún. Röda avgångar nevű lehetőségek (magyarul kb. vörös indulások), amikor a jegy árának a feléért fel lehet ülni a vonatra.
Mivel a könyv régi volt, írtam a svéd MÁV-nak, van-e még ilyen.
S ellenben a magyar MÁV-val, a svéd válaszolt is. Rövidre fogták, de annyi kiderült, hogy a jegyrendszert átalakították pár éve, a röda avgångarból sista minuter lett (last minute), a kedvezmények rendszere még él!
Több se kellett hősünknek.
Megrendeltem a három jegyet
Nyköpingből Stockholmba, majd még hármat Stockholmból Abiskoba. A visszaútról nem határoztam, mert nem volt világos előre, mikor végzünk odafenn.
Maga az út a Kungsleden-en vezetett (A király ösvénye). Nem tudom, ennek mennyi köze van a svéd királyhoz, mindenesetre ha nincs is, akkor is a létező legszebb helyre tették.
Jobban mondva a táj már ott volt, az útjelzőket sikerült a legszebb helyekre beszúrni.
440 kilométer a svéd tundrán, majd tajgán keresztül, rénszarvasok mezein által. Vízesések, mohaföldek mindenütt.
Ez köll nekem, kiáltottam fel, majd rájöttem, hogy még itthon vagyok.
Andrison kívül Lilyt és akkori csajomat (Lily akkori legjobb barátnőjét, Nórit) is hívtam, de hát kislány volt még mindkettő, szóval a szülők megtorpedózták a tervet.
Andris hozta a barátját valahonnan német földről, hárman vágtunk neki tehát.
Most pedig átadom a szót saját magamnak, kevesebb, mint három évvel ezelőtt.

2012.07.13


-1. nap, /Nyköping/

Rendben kiértem a reptérre Nórimmal. Kávéztunk, majd kötött rám egy szalagot, aminek állítólag meg kellene védenie a veszélyektől. Eddig működik.
Nyköpingbe 13:05-kor érkezek, majd a többiek is jönnek 23 felé. A sátrainkat a vasútállomás mellett állítjuk fel.
Este pizzázunk, majd alvás másnapig.
Többször is beszélek svédül a köv. napok folyamán, a fogadtatás remek.

Na ne túlozzunk, barátocskám.
A helyzet az, hogy egy-két esetet leszámítva sehol sem értették, hogy mit akarok. Egyrészt eleve fölösleges volt fasza gyereknek gondolnom magam, mert mai szemmel nézve röhejesen keveset tudtam, másrészt azt is rosszul - kész is volt a tökéletes helyettes (az angol)
.
A történethez hozzátartozik, hogy a reptéri buszon tudtam az angol bankkártyámmal fizetni, a pizzát araboktól vettük, valamint hogy a sátrunkat az allmansrätten (magyarul kb. minden ember joga) nevében valóban a város kellős közepén vertük föl.
Sátortábor Nyköping kellős közepén.
Az allmansrätten egy szabály, aminek értelmében bárhol szedhetsz gombát és gyümölcsöt, ha azzal nem zavarsz másokat, valamint nem tartozik senkihez a terület (vagy ha tartozik, a tulajdonos engedélyével lehet). A szabály a sátorverésre is vonatkozik - azaz az én értelmezésemben a vasútállomás mellett levő, 6x6 méteres füves területre.
A kép azóta kinn van a Google Earth-ön, és egy mérges svéd szerint a szabály egyáltalán nem vonatkozik a város közepén fekvő pár szál fűre. Szomorú.

A történethez az is hozzátartozik, hogy mivel nyár közepe volt, nagyjából éjfélig láttam a napot vörösleni az ég alján.
Semmihez sem volt fogható, pedig az igazi karnevál csak Északon indult be.


2012.07.14

0. nap /útközben/

Amikor is bezúzunk Stockholmba, amely olyan, mint egy birodalmi központ.
Minden van csak pezsgőt nem tudunk szerezni annak megünneplésére, hogy áttörünk az É-sarkkörön.
Flörtölök egy kasszással, Andris meg veszít 500 koronát...
Aztán megindulunk a végtelenbe.
A svédek mások, mint az angolok. Kicsit olyanok, mint a magyarok, de nem látni gondterhelt arcokat.
A táj eszméletlen. A nyíreseket fenyvesek váltják, időnként felbukkan egy jávorszarvas.

Szóval a nulladik napon délelőtt mentünk be Stockholmba.
A naplóbejegyzésemben nem tévedtem, a középső része valóban egy birodalmi fővárosra emlékeztet, amolyan Kis-London is lehetne, de az épületeket más stílusban építették.
Sehol egy szemét eldobva, a csikkek is nagyon ritkák.
Balról jobbra: hősünk, Andris és Martin az Óvárosban.

Egy pénzváltóban vedlek át pusztai José Armandóvá, a csaj dicséri a kiejtésem, és úgy mosolyog, mintha a háta mögött levő asztal megbírna minket. Pedig nem bír meg.
A Gamla Stan (Óváros) elég különleges, van egyfajta olaszos jellege (mondom ezt anélkül, hogy valaha is jártam volna olasz földön).
Sikerül belógnunk egy katedrálisba, kősírok faragott királyokkal, gigantikus, fából faragott Szent György-szobor döfi le a szokásos sárkányt. Andris és barátja itt a piros-hol a pirost játszanak egy törökkel, Andris az útra szánt keretének felét elbukja.
A Mälaren partján búsong, majd visszamegy megverni a mi emberünket, de az persze már lefalcolt.
Ej-ej Andris.
Délután felszállunk a vonatra, ami Svédországban szokatlan módon késik (mondjuk asszem Göteborgból jön, ami k*rva messze van oda), cserébe tele van lelkes túrázókkal. Nem túl megdöbbentő módon otthon is érzem magam hamar.
Az úton Andris német nyelvű kalauzát lapozom végig, úgy látom, húzós lesz a dolog. Reménykedem benne, hogy a skacok bírni fogják. Ami engem illet, még sose túráztam húsz kilós zsákkal, ami Martint, a harmadik csapattagunkat illeti, ő még életében nem gyalogolt terepen. Mesébe illő esélyek.
A vonatút egyébként 1100 km hosszú és elvisz minket a tajgáról a tundrába.
A Torneträsk. Tőlem balra és jobbra ablakhoz tapadó szőke emberek.
Aki azt hiszi, hogy a svédek érzelemmentesek, az téved - amint kijutunk a Torneträsk partjára, az ablakhoz csoportosulnak, a gyerekeket az ablakhoz emelik, és vadul ünneplik a természetet. El vagyok képedve.
Az Északi-sarkkör áttörését pezsgő helyett narancslével ünnepeljük meg, de mindenképp jó a hangulat (és az idő is). Kiruna vasbányái pedig irgalmatlanul óriásiak.


2012.07.15

1. nap /Abiskojaure/

Ez egy igen mozgalmas nap lesz!
Megérkeztünk Abiskoba. Döbbenetes a táj. Látszanak a norvég hegyek, de ideát az igazi.
Bevásárolunk, majd megjegyzem, ha valaki egy éve azt mondja, rénszarvashúsos sajttal megkent kenyeret eszem Lappföldön, körberöhögöm.
Ezután kimegyünk az Abiskojakka torkolatához, ahol átlopózunk egy madárvártán, úgy nézzük a Végtelent.
Majd fölhágunk a Njulára, hógolyózunk és levisznek minket a libegővel. Végül nyíres tundrán átvágva elkezdjük hát a Kungsledent.

Azért az első igazi napon is vannak olyan dolgok, amikről érdemes hosszabban írni.
A Njula, Abisko Turistaállomás megállóból fotózva.
A képre kattintva fölfedezhetőek szürke színű póznák jobb felé, az erdőben
- olyan libegő megy ott jó időben, mint a budapesti.
Most nem működött.

Nem is kevés.
Először is nagyjából fél tizenkettőre futott be a vonat, majd indult tovább a már norvég földön fekvő Narvikba.
Andrisnak eredetileg az volt a terve, hogy arrafele fejezzük majd be a túrát, s Trondheimből repüljünk haza (ha tudunk), stoppolást is emlegetett, de akkor még nem voltam akkora figura, hogy vállaljam.
Magamban úgy okoskodtam, minél magasabb az országban az életszínvonal (vagy minél magasabb a közúti halálozási ráta), annál kevesebben állnak meg - márpedig Norvégia akkoriban talán a leggazdagabb országnak számított Európában.
Később az elméletem megdőlt az USA-ban, de akkor már nem voltam annyira fiatal és bohó.
Az én tervem az volt, hogy elindulunk a Király ösvényén és végigmegyünk rajta. 440 kilométer át a tundrán, majd a valóban végtelen tajgán (ezt a vidéket nevezik Európa utolsó érintetlen vadonjának)
át egészen Hemavänig, ahol van reptér és valami műút is. Tán csak szerencsések leszünk.
Az ő állóképességükről viszont nem tudtam semmit.
Út az Abiskojåkka deltájához

Andrissal megtettünk abban az évben néhány túrát, és remekül bírta (időnként jobban is, mint én), Martinról viszont tudtam, hogy még soha életében nem csapott bele a lecsóba, ideje volt egy komolyabb tesztnek.
Szóval megindultunk először a Torneträskba ömlő Abiskoj
åkka folyó deltáját keresve (a Google Earthön úgy láttam, az szép) - csomagjainkat előtte a turistaállomáson hagytuk.
Nem is maradtak el a meglepetések. A vonat alatt áttörő Abiskojåkka például eszméletlen látványt nyújtott - irgalmatlan erővel zúdult le a víz a tó felé.
Mitch Buchanan integet, majd megindul a szőke babák felé.
Mi a folyót követve mentünk sziklákon, mohák mezején át az ösvényig, onnantól nem volt nehéz meglelni a torkolatot.
A svédek a mocsaras területeikre emilyen deszkapallót telepítenek, nehogy az ember fia-lánya mélyre süllyedjen a mocsárban, mielőtt kimentik (esetleg olyan mélyre süllyedjen, mint én egyszer a Kinder Scout tetején, ahol övig süllyedtem bele a fekete dágványba. Volt annyi eszem, hogy azonnal dobtam el a térképet s hasaltam lefele, így ki tudtam kecmeregni. Ha nem így történik, ma kőzet vagyok).
A delta. Kudlik Júliával. Az volt a nem piskóta.
Az Abiskojåkka és a Torneträsk találkozása
Nézzétek az áramlást. Habár fölül a gálya (illetve jelen esetben a jégdarabok), lenn a víznek árja, azért a víz az úr. És jelen esetben azúr.
Ha már jégdarabok egyébként: ugyan július közepén érkeztünk, a legmelegebb időszakban, azért a távolban látható, hogy hó még maradt bőven, sőt, lesz ami el sem olvad teljesen.
Ez később lesz majd érdekes, mikor megindulok életem addigi (és mostani) legmagasabb pontja felé, egy esőkabátban, fél liter vízzel, és egy zacskó keksszel.
Then the snow came.
A tó után visszakanyarodtunk a turistaállomásra, vettem két térképet, majd elindultunk a libegő felé.
Úgy kalkuláltam, hogy ha nem drága, akkor benevezünk rá - végül nem derült ki, hogy mennyibe kerül, mert egyáltalán nem működött.
A Libegő bejáratával szemben, háttérben a
Lappok Kapuja
(igen, az a fantasztikus gleccservájta völgy!)

A pénztáros csóka (akihez svédül próbáltam szólni, de természetesen ismét fölsültem) elmagyarázta, hogy ha a Njulára indulunk, a fahatárig menni fog. Aztán viszont a fák elfogynak, s jön a kereszthuzat, ami pont olyan mint otthon a lakásokban, csak 150 km/h-nál kezdődik. Valamint lesznek sziklafalak. Srácok, ne vágjatok bele.
Szerintem ha egy valamire való ember azt hallja, hogy ez nem fog menni, akkor már el is dőlt a kérdés.
Megköszöntem az infót a csókának, szalutáltam (ki tudja miért), majd megindultunk fölfele.
Az út meredekségét illetően nem hazudott, irgalmatlanul kemény volt.
A srácok valami nordic style walkingban akartak menni, ahol két piros botot használnak az emberek.
Biztos nagyon hasznos, meg látványos, de én csak Botondot, a botomat hiányoltam. Ő viszont jól jött volna.
Martin hamar föladta a botolást, és négykézlábra ereszkedett a meredekebb részeken - amit én magam is megtettem volna, de még korai volt búcsút inteni a tekintélyemnek.
A Libegő alatt, háttérben a Torneträsk meg
a Narvik-Stockholm vasútvonal.

Az erdő határáig egyébként nem is voltak gondok.
A fák fölfogták a nyugati-északnyugati irányból közeledő szelet, bent az irtáson nem volt gáz, csak elég hideg.
A karnevál a fahatárt elérve indult.
Vad üvöltések, vetkőző eszkimó lányok, jeticsordák vágtattak át rajtam egy negyed másodperc alatt.
Fú b*szd meg - mondtam Andrisnak - ha ez megy Izlandon, én azt biztosan kihagyom.
Azóta már persze több az eszem, de Izlandról érdemes tudni, hogy a szigeten nincsenek erdők, fák is csak foltokban - a szél értelemszerűen állandóan erős (és mivel sokat jön északi irányból, k*rvára hideg).
A délutáni könnyű szellő csontig hatolt és megfagyott a vérem. Arra vártam már csak, hogy megjelenjen Demjén Rózsi és elénekelje a
"Jégből vagyok // talán fel sem olvadok" kezdetű örökbecsű slágerét, de szerencsére erre nem került sor.
A sziklafalak, amiket a pénztáros ígért, a valóságban inkább kőkupacokra emlékeztettek, de kesztyű híján csupasz kézzel kellett őket megmászni és nem lennék meglepődve, hogy ha egy-két odafagyott bőrdarabunk még mindig a tundrán keringene valahol.
Kéz őrület.
Kilátás a Libegő alól, már a fahatár fölött. Szemben a
Lappok Kapuja, alant az Abiskojåkka, kettejük közt nyírerdők és tavak.

Az állandó hó határa fölé érve megkezdődött a hógolyózás. Martint elsőre pofán találtam, ami mivel le volt hűlve az arca, k*rvára fájt neki (természetesen Andris a védelmére sietett és én kaptam a legtöbbet). A hegycsúcson levő síház-szerűségben aztán megpróbáltunk fölengedni némileg.
Balszerencsére fél órán belül zárt a hely, a fölengedés meglehetősen elmaradt.
Összefagyott orrlikakkal díszítve kocogtam a csókához és kérdeztem tőle, nem akarnak-e libegni egyet.
Mondta erre, hogy a legjobbtól kérdezem, mert neki őszintén szólva semmi kedve nincs legyalogolnia a hegyről ilyen időben. Lesz ami lesz, aszongya, szóltam a lenti pénztárosnak hogy üzemelje be.
Mondom ez már döfi.
Andris és Martin se tiltakoztak.
A surranóm bátran hallgatja, ahogy a szél dél fele fújja
az ordítást. Ez a kép talán az egyetlen olyan pillanatban
készült, ahol épp nem valamelyik irányba billent a kalicka.

A lefele út hátralevő része önfeledt üvöltéssel telt. Mivel még sosem libegtem, a szél meg b*szkodta a kalickát, amiben ültem, valamint úgy húsz-harminc méterre lehettem a földfelszín fölött, úgy éreztem, a Valhalla már közel. Szóval rikoltoztam rendesen, de Odin nem hallotta szavam. Vagy éppenséggel hallotta, csak túlzásnak vélte a folyamatos és erőteljes káromkodást.
Na nem mintha a vikingek nem ilyenek lettek volna. A történelemkönyvekben valahogy simán hódítóként jelennek meg, de valójában a többségük elég sötét fickó volt, aki egyáltalán nem tudott írni, s a kardforgatáson kívül egyedül az asszony forgatásához értett.
Miután megbeszéltem a Hősök csarnokával, hogy még várniuk kell rám (és pelenkát cseréltem), jöhetett a fő szám: a Kungsleden első szakasza Abiskotól Abiskojauréig.
Kezdődjék a show!

A szakasz tizenkét kilométernél nem hosszabb, viszont már az első métereken azon gondolkoztam, kibírjuk-e a táskákkal fölmálházva az egészet.
És ez kivételesen nem vicc. Nem is az, hogy annyira nehéz lenne cipelni azt a húsz kilót.
Hanem valahogy lehangoló az egész.
Tevének érzi magát az ember, ami Lappföldön nem feltétlen van fején találva.
De semmi gáz, azért küzdöttünk becsülettel.
Meg ami Martin barátunkat illeti, a könnyeivel is, de az majd később jött.
Abiskojauréig viszonylag épségben értünk el, a nevezett tó partján végiggyalogolva, keresztül nyíreseken és a már fentebb említett deszkapallós megoldásokon. Jó Andrisunk valamiért a fejébe vette, hogy tüzet rak a csapatnak, amin egyszerűen röhögtem egyet, majd ott hagytam.

A Giron tömbje, és a világ legszerencsésebb kempingezője,
este fél tizenegykor
Sátorverés közben még hallottam, ahogy szitkozódik - meglehet, nem tudta még akkor, de a totálisan nedves fából semmilyen évszakban nem lesz tábortűz.
A tökéletesen hideg, sebes sodrású folyóban sikerült nagy üggyel-bajjal letisztogatnom a surranómat, majd jöhetett az alvás.
Tizenegy felé mászhattunk be aludni, engem egy vékony takaró fedett
. De nem ezért nem tudtam aludni. Hanem mert nappali világosság volt.
Lehetett azért sejteni, hogy észak felé haladva azért lesznek ilyen napok, de hogy mikor, azt pontosan nem tudtam.
Hát itt volt a nyakunkon, az éjféli Nap.
Bevallom, szívesen rendeztem volna kerti sütögetést, de egyrészt nem kertben voltunk, másrészt se szalonna, se nyárs, harmadrészt nagyjából annyira voltam fáradt, mint Kiszel Tünde a szokásos évi naptárfotózása után (évekbe telik, mire értékelhető képek készülnek).
Maradt az alvás.


2012.07.16

2. nap /Alesjaure/

Még mindig nehéz elhinni, hogy itt vagyunk. Még úgy is, hogy este kibaszottul fáztunk, rettenet volt az éj. Veszünk pászkát, majd nekivágunk. A mai táj jobban tetszik, mint a tegnapi. Sziklás terepen csapatjuk, majd megáradt folyón kelünk át és egy mocsárban szenvedünk, mikor meglátom életem első medvenyomát...
Estére érünk Alesjaurébe, ahol lappok is élnek. Láttam kucsmás sármányt. Egy folyó mellett éjszakázunk. Nóri szalagja eddig bejön. Ha gáz van, megszorítom és rá gondolok.

Milyen romantikus. Kedves barátnőm ekkoriban készül Hegyaljára és az új szerelemre.
Aki egyébként nem én leszek.
A Gorilla-hegy

Minderről mit sem sejtve kezdjük a napot egy meglehetősen Gyűrűk Urás tájon. A köves talajon nehéz menni, de kib*szottul tetszik az egész mégis.
Elhaladunk egy gorilla alakú hegy alatt, majd jöhet a végtelen hosszú gyaloglás tavak füzére mentén.
Áthaladunk egy rénszarvasokat őrző kerítésen is, Rudolfék a kihelyezett térképek szerint épp a hegyek tetején lakmároznak a nyári fűből, hogy aztán ősszel lehajtsák őket gazdáik a völgyekbe, ahol könnyebben tanálnak maguknak élelmet, mint a hegyek tetején, amiket ekkor már több méteres hó föd majd.
A Kungsledenről (és általában a svéd túramozgalomról) azt érdemes tudni, hogy nem hagyják elpusztulni a túrázóikat. Nagyjából egy napi járóföldenként vannak lehelyezve házikók, amik három kategóriába esnek:
- a legfejlettebbekben (pl. Abisko Turistaház) van szállás, és rendes túrabolt.

- a második kategóriában (pl. Abiskojaure Turistaház) van szállás, és élelmiszerbolt.
Vidám vasárnap a rénszarvasokkal

- a harmadik kategóriában (pl. Tjäktja-hágó) van szállás és semmi egyéb. A világtól leginkább elzárt helyek ezek, néhol több száz kilométerre van a legközelebbi műút (nem település, azok még messzebb).
És van egy negyedik kategória, a menedékház (pl. Kuoperj
åkka) az a hely, ahol lócák vannak, meg egy sparhelt - ide viharok esetén lehet behúzódni, vagy ha fáradt az ember; de ha ott alszik az ember, akkor fizetnie kell.
Alesjaure előtt nem sokkal bevetem Laci bátyámtól kapott kecsketejes szappanom, és kimosom végre a zoknijaimat, amiket ekkorra már tömegpusztító fegyverként lehetne használni, bár a tömegek egyelőre igen távol vannak.
Táskán csüngő zoknikkal masírozunk be Alesjaurébe, majd onnét le a tó partjára, ahol tábort verünk.
A srácok és én ugyanazt a helyet nézzük ki - engedem őket letelepedni, én meg derékig érő fákat gyomlálok ki, majd szintén tábort verek.
A tó partján valóban ott az eredeti naplóban szereplő lapp falu, ahova se út, se semmi más nem vezet - ott még alighanem egészen ősi dolgok mehetnek. Azokról álmodok ma este.


2012.07.17

3. nap /Tjäktja-hágó/


Ha a Kungsleden a Király Útja, akkor mi vagyunk az Utazó Udvar. S mivel az utazó sokat lát, ideje volt már megtapasztalnunk az itteni élővilágot is! Tehát először csak rénnyomot láttam, majd a tulajdonosaik is előbukkantak. Ezen felül láttam hófajdokat, s tán még havasi lilét is (?).
A Tjäktja emelkedője hosszú volt, de szedtem közben márványt! Remélem, az otthoniak örülnek majd.
Az éjszakát egy fűtött kunyhóban töltjük, s végre főtt kaját eszünk!

A lelkesedésem kétségkívül megragadó, de azért ez a nap eléggé odab*sz.
Egész nap fölfele gyalogolunk egy hágóban. Feli és Peti B. rögvest tudni is fogja, hogy ez mit jelent, de ővelük keróval tettem meg a távokat. Gyalog ez jóval hosszabb, és akkor a húsz kilós hátizsákokról még nem is esett szó.
Andris és Martin törnek át a tájon

Egyébként egy kétezer forintért szerzett teszkó gazdaságos sátor lapul az enyémben, ami nem is hogy megszolgálja az árát, de majd hogy nem bombasztikus vételnek bizonyul, amíg a sátortartó léceket rögzítő zsineg széjjel nem szakad majd nem sokára.
Átkelés a Tjäktja-patakon, Martin épp a hólevet meri
a csizmájából

Onnantól egy közepes képességű fogyatékos képességeit kamatoztatva félmódon állítom majd fel a tábort esténként, majd a pimasz pincér jön rá, hogy az a zsineg egyáltalán nem kell a botok összedugásához.
De egyelőre még műkszik a dolog. Sziklás talajon át haladunk fölfele, megvallom, nem a legjobb hangulatban. A srácok fáradnak, lassacskán én is, és kezdenek felbukkanni az első gondolatok arról, hogy talán mégsem kéne elgyalogolnunk Hemavänba.
Hümmögök egyelőre, de észben tartom. A köves terepen néhány szembe jövő csoporttal találkozunk csak, s mivel nem tudom, hogy itt szokás-e köszönni, mindenkinek odarikkantok egy Hej-t. Mosolygós arcok, barátságosan visszaköszönnek, és le is állnak beszélgetni, de svéd tudásom újfent csütörtököt mond. A köszönés kérdése azért is érdekes, mert az angol túrázók simán elmennek melletted úgy, hogy rád sem néznek, úgy is, hogy ugyanazon az ösvényen haladtok egymással szemben, és húsz kilométeres körzetben senki sincs rajtatok kívül (ezt egyébként egy angol fickó is említi az ír pubokról írt könyvében, hozzátéve, hogy az angolok ilyen tekintetben nevetségesek). A köves terep a szakasz végén aztán átvált márványmezőbe.
Gyermekfej méretű márványdarab, zuzmóval

Előtte azonban még átkelünk a javaslatomra egy nulla fokos vizű patakon.
A térkép hidat jelez, de sehol nem látni. Menjünk hát!
A srácok élénk szitkozódása közepette belegázolunk, és imádkozok a részemről, hogy túléljék a kis fickók, hátha együtt maradunk Nórival. A patakon átérve látom ám, hogy ott a híd, feketén és főleg fehéren, egy hófal takarásában.
A skacok csendben lázadnak, elkövettem első baromságomat.
No de semmi gond, bemegyünk a házikóba, ahol kiderül, hogy bolt nincsen, csak szállás, és azok az út mentén végig svéd pénztárcához vannak igazítva.
A térképemről kiderül viszont, hogy a hágó közepén áll egy házikó, oda tartunk éppen.
A márványmező igen váratlanul úszik be a képbe, rénszarvascsordák bukkannak ki a ködből és erős a gyanúm, hogy egy felhő belsejében gyalogolunk mán. Nagyjából ezer méter magasan lehetünk, ezzel a magasságával ez a hely az egész Kungsleden legmagasabb pontja (persze oda nem veszik bele azokat, akik letérnek és járt utat járatlanért hagynak el).
A házikó melletti bodegában Andrissal ketten fát hasogatunk, majd úgy befűt a sparheltbe, hogy alig bírok ébren maradni.
Őszintén elismerve elég pocsék borsólevest főznek, és megsértődnek, mikor erre rámutatok.
No nem baj, volt már ilyen. Meg lesz is még.
Egyelőre örüljünk, a lócára leheveredvén hét másodpercen belül alszik az egész brigád.
Hajnali három körül aztán megjön egy turistaszövetséges csávó, hátizsákjában egy öl fával, s élénken érdeklődik, maradunk-e az éjszakára. Mögötte kitekintve majdnem elröhögöm magam (nappali világosság van, milyen éjszakáról beszél ez?), aztán megkomolyodván csak annyit mondok be, hogy csak megpihenünk, s megyünk is tovább.
Egy pillanatra átsuhan a szakállán a gyanú, aztán győz a svéd naivitás és barátságosan elköszön.
Magyarországon, vagy a szűkebb környezetünkben simán aludnék reggelig, nem is gondolva a többivel.
Viszont nem otthon vagyunk.
Hajnali ötkor, öt órai pihenést követve tehát ismét fölmálházzuk egymást, majd következhet a hosszú-hosszú ereszkedés.



2012.07.18



4. nap /Kebnekaise/

A csúcsok csúcsa, Skandinávia Királynője várt reánk ma. Előtte azonban le kellett mennünk a hágóból.
Az út végig lefele vitt minket, de a terep nem volt könnyű.
Áthaladtunk Singin, ahol csak miattunk kinyitott a bolt!
Aztán megérkeztünk Kuperj
åkkába, főztünk és roham!
Föl hát a Kebnekaise gerincére, át a havon, seggencsúszás majd totál átázva föl az északi világ tetejére! Lefelé eltévedünk, egy kunyhóban héderezünk.

Ez a nap volt a legdurvább, bár a naplójegyzetem nem adja vissza.
Kezdődött azzal, hogy öt óra pihenést követően megindultunk lefele egy nyak- és bokatörésre kiválóan alkalmas meredek szakaszon, Rudolfék csordáitól kísérve.
Rudolfék bátrabbik hadmozdulata - ötven méterre tőlünk legelésznek

Valószínűleg láttak már embert, de így is megtartották a tisztes, ötven méteres távot - ha valamelyikünk (jelesül én) megindult feléjük, mindig hátrált a vezérbika (s mögötte az ifjabb bikák és tehenek csordája), majd néhány lépés után megiramodtak az ellenkező irányba.
Néhány száz méter után aztán pihenő, legelészés, majd újra velünk együtt gyalogoltak, száz méterrel arrább.
Ezen a szakaszon hamarosan megismertem életem első inverz vécéjét. Szerencsére ez nem azt jelentette, hogy a matéria a hátamon száguldott fölfele a gravitációval dacolva, hanem azt, hogy ahelyett, hogy fizettem volna a használatért, találtam egy kétkoronást, és a zsebembe csúsztattam.
Majd vissza a mohás-köves terepen az útra, és be Singi helyett Sälkába. Singi majd a fő szám után fog következni, elírtam a naplómban.
Itt hófajdok társaságában vesztegeltünk egy órát. Andris azonnal indulni akart, hogy jó időben kezdhessük meg a rohamot az északi világ tetejére.
Én a bolt nyitására vártam inkább, ami háromnegyed óra múlvára volt hirdetve.
Aztán mocorgásra figyeltem fel. Bezörgettem a bolt ablakán, erre kijött egy lapp nő a fogát mosva, és elballagott mellettem egyszerűen.
Jól indul a nap, mondtam ki a tutit.
Sälka

Aztán visszafele nem átallottam megkérdezni tőle, nincs-e kedve kinyitni.
Látod a nyitvatartást? - kérdezte ő, meglehetősen morcosan.
Mondom igen, de nincs kedvem kivárni.
No akkor jó.
Erre bement, fordult a kulcs a zárban, tíz perc hatásszünet.
Aztán ismét fordult a kulcs a zárban, ugyanaz a nő átöltözve és mosolyogva kitárja az ajtót: na gyertek srácok, egye fene, kinyitom.
Andris bosszúsága alábbhagyott, ismét valami leveseket vettek Martinnal, én meg pörkölt-sós földimogyorót, mert valahol olvastam volt, hogy az jó energiaeloszlást biztosít.
Na jó ez kamu. Igazából imádom.
Így került a táskámba két zacskó mogyoró, aztán galoppoztunk is tovább.
Kuoperj
åhkánál aztán megálltunk pihenni. A fáskamra előtti bakon felvágtuk a kunyhó utolsó fatuskóit is, Andris befűtött és készült a zöldborsóleves kettő.
A hágóban tapasztalt reakciókat látva inkább csöndben megettem a részem és nem szóltam semmit.
A fejemben már az járt eközben, merre is lenne érdemesebb megrohamozni a csúcsot.
Az Andrissal (és a térképpel) folytatott rövid megbeszélést követően úgy határoztunk, legyen egyenesen a gerinc mentén a támadás. Rövidebb, mint a hivatalos út, ráadásul az sokat kanyarog benn egy völgyben.
A Kebnekaise gerincére mászok fölfele, a kép előterében Andris és Martin
barátunk emelkedik épp.

Négy órát aludtunk az ebéd után, majd délután négy magasságában, csomagjainkat hátrahagyva megindultunk a csúcs felé.
Andriséknál úgy emlékszem, egy-egy esőkabát volt a nordic botok mellett, nálam egy kis üveg víz, egy zacskó keksz és egy sárga esőkabát.
Salvador Dalí leteszi az ecsetjét, majd könnyesre neveti magát. Aztán már meg is van a következő festményének témája.
Dalíra nem gondolva haladtunk fölfele az első, meglehetősen nyaktörő szakaszon. A mohaszőnyeg alatt vízesések, vízátfolyások és méretes üregek voltak szakaszosan elrejtve, ezeket igyekeztem elkerülni.
Amikor a mohaszőnyeget már elhagytuk, megkezdődött az igazi Mordor. Véget nem érő grániterdő, sehol egy négyzetméternyi egyenes talaj. Hümmögtem egyet Frodóra és Samura gondolva, majd fölmásztam a hóhatár fölé.
Itt megint elfogott a romantikus hős, és belevéstem Nóri nevének kezdőbetűjét a hóba.
No látod, kislány, ezt neked csináltam! - mondom majd neki. Illetve dehogy mondom, de ne szaladjunk ennyire előre.
Csipkés gerincű hegyek, jobbra a Sárkány-hát

Szaladni egyébként is oktalanság lenne ezen a terepen. Miután felérnek Martinék, egy nagyon veszélyes szakasz felé kommandírozom magunkat.
A gerinc csipkés és méteres hosszon lehet menni, oldalt hótömbök lógnak a semmi fölé.
Vándor, ki arra rálépsz, hagyj fel minden reménnyel. Két ember súlya alatt egy olyan már letörik, és a következő héten kopogtat a Generali Biztosító anyukádékhoz, hogy tessék intézkedni a Libitinánál.
Hátborzongató
ez a rész.
Egy lépés és Kampec Dolores.
Szerencsésen átvergődünk valahogyan, Andrist és barátját már néha-néha lehet látni mosolyogni is.
A mosolyok hamar lehervadnak. Olyan hómezőre érkezünk, ami az egész hegygerincet befedi. Jobbra kilóg a fenti képen látható Sárkány-hát irányába, baloldalt nagyjából harminc méter után megszűnik és ismét csak a tátongó mélység várja a közgazdászhallgatókat.
Mivel egyik szakadék sem szimpatikus igazán, elhatározom, hogy inkább túléljük, és megindulunk a hómező nagyjából közepin át. A bakancsainkat mélyen vágjuk bele a hóba, nehogy megcsússzunk és a Valhallába sodródjunk.
Két vitéz a halálos hómezőn. A mező vége jól látszik, azon
túl nyílik a Valhalla bejárata

Kiver a jeges verejték, Nórira és a családomra gondolok. Aztán meg arra hogy a táskámban odale' vár rám két zacskó sós mogyoró. Ideje összekapni magamat, nehogy mire leérek, valaki lecsapjon rá.
Andrisék most már egyáltalán nem mosolyognak. Felmerülnek olyan gondolatok, hogy hagyjuk az egészet a p*csába, és menjünk vissza.
Mondom erre, hogy nyugodtan, de én föl ilyen közel nem adom. Némi mormogás után követnek.
Növekvő kedvvel gázolok előre a hómező végéig.
Balra a nyereg végén feltűnik életem első gleccsere. Ujjongok, mintha Depresszió-koncertjegyet nyertem volna és kiállok egy kőre, hogy jobban szemügyre vegyem. Aztán lassan lefele nézek, miközben havat vág arcomba a felfele törő, bömbölő szél, és lassan megvilágosodik, hogy nagyjából háromszáz méterrel lejjebb van a talaj valahol, addig viszont csak a  levegőég.
Jobbra a gleccser nyelve, alattam pedig - a semmi.

Óvatosan hátrálok vissza, majd tovább emelkedünk. Lassacskán szemerkélni kezd az eső, ami még fentebb, az örök hó birodalmában átvált majd hóviharba.
Andrisék eltűnnek valahol, én megyek előre a felhőben és igyekszek megtippelni, vajon melyik út nem visz a hóátnyúlásra - és azon keresztül a másvilágra. A tippjeim bejönnek, a felhő eloszlik és látom, ahogyan Martinék messze lent menetelnek a hegy gerincén. Megmásztam tehát egy fölösleges hegyet, felzeng az allé.
Jöhet hát a seggcsúszda modern kori változata, megindulok feléjük a tükörsima havon. A gyorsulásom valószínűleg Gattolináénál is jobb (pedig őt szarvaspörkölt vonzotta, engem ezúttal nem sok minden), fél perces száguldás után leérek.
Andris imája Odinhoz

A lábam, amelyikkel fékeztem, derékig a hóban, Andrisék húznak ki fancsali képpel.
Jó volt pedig, srácok! Gyerünk tovább - mondom lelkesen.
Annak az üstnek a pereme már a Kebnekaise!
Ismét tévedek. A Kebnekaise ugyan Üst-hegyet jelent északi számi nyelven, de maga az üst pereme csak a csúcs alja.
Maga a tető csak egy ritka, tiszta pillanatban bukkan elő és egy másik bolygón érzem magam.
Alattam a felhők, balra-jobbra nem látok semmit, előttem pedig csak egy valószínűtlenül magas hegyóriás csúcsosodik, hóval födve.
Az alattam tespedő felhő eltakarja csapatunk többi tagját, akik ebből arra a következtetésre jutnak, hogy valószínűleg szakadékba estem és a sorsom egyértelmű.
Azért a keresésemre indulnak, s ahogy szólongatnak, úgy válaszolgatok, végig előre fele gázolva, combig a szűzhóban.
A csúcs alatt aztán megvárom őket.
Megvallom, emberesen ki vannak készülve. Elmondanak mindennek, Martin ha jól emlékszem, alig él. A csúcs előtt lefotózunk egy szólóban mászó brit csókát, majd kiállunk a gátra.
Andris biztonságba akarja tenni német cimboránkat, támogatom a dolgot. Még egy utolsó pillanat.
És igen.
Föltárul minden.
A felhők egyetlen pillanatra eloszlanak, s valahol a messzeségben fölsejlik a gerinc vége, ahonnét indultunk. Gigászi hegyláncok kígyója tekereg messze-messze alattam. Megérkeztem a világ tetejére.
Viszont itt mégsem telepedhetek le, még a gabonatermesztés is bajos, nem beszélve a földimogyoróról.
Irány tehát lefele, valami meleg helyre.
A hó azonban számos trükköt tartogat még mára.
Elvétünk két menedékházat, Andris előretör térkép nélkül. Egy valószínűtlenül meredek szikalafalon mászunk, jeges-vizes kövekbe kapaszkodva, tejfehér ködben, ezerkilencszáz méter magasan. Martin megembereli végre magát és abbahagyja a szűkölést. Vagy lehet, hogy csak elakad a lélegzete.
Ami nem is csoda. A felhők egy pillanatra ismét szétoszlanak, a sziklafalunk, amin a lejutást tervezgettük, szakadékká keresztelődött, nyolcvan méternyi kaland és kacagás.
Visszamászunk tehát egy egyre inkább lidérces álomba illő, idegen bolygóra emlékeztető tájon keresztül a csúcs alá. Megkerülnek a kunyhók, az egyikben egy negyvenes csóka alszik egy hat éves forma kislánnyal, annyira kivagyok, hogy ezen már meg sem lepődök. A másik kunyhóban húzzuk meg magunkat hajnali fél öt magasságáig, kib*szott hidegben és vizes ruhákban.

 
2012.07.19

5. nap /Singi/

No, sokat nem pihentünk ama menedékházban... Lévén kb. 0 fok volt és csuromvizesek voltunk mindnyájan. Andris javaslatára elindultunk visszafelé... Jégen, sziklákon keresztül reggelre hazaért a brigád. Aztán találkoztunk pár emberrel, köztük két dán sráccal, akik később is feltűnnek majd.
Singibe estére értünk, a sátramat félállásban verem föl, úgy alszok el.


Beüzemeljük a dobokat. Élelmünk fogytán, vizünk nincsen.
Órák telnek el, és még mindig csak ereszkedünk. Andris vezeti a csoportot, lélekben eléggé megviselt ez az este.
Sosem gondolom azt, hogy nem jutunk ki innen, annyit viszont érzek, hogy mindjárt összeesek.
Táskában ez a mászás nem sikerülhetett volna. Viszont néhány korty szobahőmérsékletű víz kifejezetten jól esne. Tetvesül vizes itt minden.
Ezen a napon egyetlen kép készül csak. Minden egyéb erőmet felemészti a küzdelem. Gleccsereken vágunk át, a fehér felszín alatt világoskéken látszanak az erek.
Óriási fehér bálnákat szigonyoztunk meg, Aháb. Ne csodálkozz, mikor majd elmerülsz vele.
De csak túléljük tán.
Andris elszántan ered a gleccserből fakadó patak után, majd már-már skót tájra emlékeztető vidéken keresztül érkezünk meg Kuoperj
åhkkába. Itt befűtünk, és nagyjából nyolc órán át nem moccanunk meg többé.
Azonban a pusztai legény f*rka kemény.
Fel is keltem a társaságot nyolc óra pihenés után. Mielőtt rázuhantam a lócára, volt itt egy olasz srác meg pár másik gyerek, majd utánuk dánok érkeztek.
Félállású sátorverési technika, Geldar szabadalma alapján.
A sátrat a szél ellen az öcsémtől kölcsönzött táska tartja.

Kiderül, hogy ugyanarra tartanak, mint mink, bízok benne, hogy még összetalálkozunk később.
Alvás megvolt, pusztai legény, mi a f*szomat keresel itt Lappföld kellős közepén? - szól az ősi debreceni rigmus.
Megvallom, nem tudom most rá a választ, de menjünk azért tovább. A Singibe vezető szakaszból csak annyira emlékszek, hogy csepegett az eső, és hogy előjöttek a tundra igazi pusztítói, a szúnyogok.
A sátrat szitáló párában és szúnyograjok közepette vertem fel, ahogy a naplóbejegyzés is írja, félállásban.



2012.07.20

6. nap /Teusajaure/

Ma végre kijött a gárdán az elmúlt napok küzdelmeinek hatása. Andrisék egyig aludtak...
Végül is egy gyönyörű völgyön keresztül megindulunk a Végtelen Kapui felé, ami Kaitumjaure volt. Végre lementünk a fahatár alá s láttam két aranylilét! A dán srácok visszatértek, a Teusajaurén együtt kelünk át viharban csónakkal. Egy kunyhóban éjszakázunk.


Well said, Fred.
Eredetileg Kaitumjaure volt betervezve mára, de egyre valószínűbbnek tűnt ekkoriban, hogy Vakkotavarénál lezárul az idei nyár nagy kalandja. Ki voltunk merülve, a táv maradék 350 kilométere egyenesen megtehetetlennek tűnt.
Meg aztán eddig is volt mit megjegyezni.
Turistaház a Kaitumjaure mellett, unortodox vásárlási módszerekkel

A Kaitumjaure partján a boltban angol bankkártyával fizetek, de nem ám a hagyományos módszerrel.
A boltos felviszi a kártya és a bankom adatait egy indigós alátétű papírra, a másolatot nekem adja, az eredetit meg a Svéd Turistaszövetség elküldi Angliába, és ráterhelik a kártyámra.
Nem mondom, baráti módszer.
Meg is kérdem a csávót, hogy mi van akkor, ha mondjuk semmi fedezet nincs a kártyámon, de a bolt készletének felével egyszerűen elsétálok.
Aszongya, itt megbíznak az emberekben. Újabb dolog, ami tetszik Svédországban.
Andris azt szorgalmazza, tegyünk meg még kilenc kilométert a következő tóig, amit Teusajaurének hívnak. Végül is miért ne, többé-kevésbé kipihentek vagyunk.
Aztán előre megy, és egyenesen belevezet minket egy mocsárba. A téli jeleket követte, amik a sízőknek vannak kitéve (három méter magas, magyarországi vasúti átkelőknél látható piros ikszekről van szó, amik télen kimagaslanak a két-három méteres hóból, és irányzékul szolgálnak a sízőknek).
Nyáron a mocsár várja az óvatlanokat.
Téli jelzések mentén tartunk a mocsárba

Visszamegyünk hát egy darabon, átkúszunk egy rénszarvaskerítés alatt, és tovább baktatunk egyre jobb kedvvel. A táj nem semmi.
A dán csókákkal a Teusajaure előtt találkozunk, majd ők leelőznek.
A tó partján aztán egy lapp asszonyság próbál minket lebeszélni az átkelésről, fogmosás közben.
Vihar jön, kedveseim.
Ne kockáztassatok.
Kockáztassunk?
Először a dánok mennek át Andrissal és a csomagok nagyobbik részével.
A vihar kitör.
Mennyeknek fellegei szántanak át a tó felülete fölött néhány méterrel.
Andris derekasan küzd az elemekkel, de visszafele egyedül evez. A vihar kilométerekre sodorja tőlünk, de hősiesen kitart és megérkezik.
Hm. Csomagokat be, én még mondjuk életemben nem eveztem.
Pont ideje hát.
Evezőleckék Geldarral.

A csónakot igyekszünk rézsútosan a hullámokra fektetni, be ne boruljunk, mert akkor valamennyien a pokol fenekére kerülünk. Különböző okokból.
Én legalább ennyire különböző okokból szeretném elkerülni az úszást a három fokos vízben, evezek, mintha az Oxford-Cambridge versenyen lennék.
A győzelem sem marad el, a dánok a partra segítik a csónakot.
Azút' fölmászunk a kunyhóhoz, ahova jó északi barátaink már befűtöttek nekünk - ők maguk kinn alszanak, sátrakban.


A napló itt véget ér, elfogyott a hely az odafele szóló repjegyem hátulján.


2012.07.21
következik mindenesetre.

7. nap /Kebnats/

A naplóból már kimaradó részek
szintén nem nélkülözték az izgalmakat. Vakkotavare előtt át kellett kelnünk egy bokatörő szakaszon, ahol a lábam már-már feladni látszott a küzdelmeket - mire odaértünk, több helyen egyszerűen lekopott a bőr rólam.
Vakkotavare vidéke, utunk vége.

Aranylilék társaságában láttuk meg a házikótól nem messze levő tavakat és a messzeségben magasló, meglehetősen barátságtalanul figyelő hegyeket.
De csak ezért a látványért már megérte eljönni. S akkor az eddigiekről még nem is szóltunk.
Vízesések kísértek minket az utolsó szakaszon. Nyírerdő vett körbe, mikor leereszkedtünk a végső állomáshoz, ahol meghívtam néhány sörre a srácokat. Ha jól emlékszem, a bolt készletének negyedét megvettem (nem a sörre értem), és csakhamar el is pusztítottuk.
Vakkotavarében aztán a buszmegállóban kiderült
, hogy a napi egy járat már elment, a következő másnap jön majd.
Tábor Kebnats mellett

Főnyeremény. Stoppolni fogunk.
És az első
versenyző, egy bordó SAAB-ot vezető ipse meg is áll nekünk.
Ez már nem a Deákné vászna, mondanám, ha Laár lenne a vezetéknevem. Viszont nem az, úgyhogy bepattanunk a különböző horgászfelszerelések közé (az orromba konkrétan egy horog lóg bele), és meg sem állunk Kebnatsig. A fickó ott kirak minket, mert ő a komp kapitánya és kezdődik a műszak.
Nem jutok szóhoz.
Iglo kapitány műszak előtt névtelen tavaknál horgászik. Ez a forma nagyobb szám, mint akárki.
Aznap már hiába stoppolunk, minden kocsi tele van - így Kebnats mellett verünk tábort, ragyogó napsütésben, mohaágyon.




2012.07.22

8. nap /úton/

Délelőtt sokáig stoppolunk
, mire megáll egy figura, akinél megsejtem, hogy nem svéd.
Egy eszméletlenül menő, szakadt Volvo kombit vezet, és hamisítatlan brit angolt beszél.
Mondom nem lehet véletlenül
, hogy valamikor megfordult már Angliában?
Dehogynem mondja. Egész pontosan ott születtem.
És a nap büszkesége: megkérdi, nem lehet, hogy én éltem már valahol Manchester környékén?
Dehogynem, mondom. Ott éltem majd' két évet.
Az út azonban nem ért véget, sőt: itt fog folytatódni.
A kebnatsi révnél, Iglo kapitány a túloldalon halrudakat bűvöl.

Sejtettem, mondja ő, majd elmeséli, hogy néhány éve hagyta ott Tealandot Svédország kedvéért, ahol túlélést oktat valahol Gällivare mellett.
Nem piskóta.
Odáig visz minket, majd ad egy névjegykártyát, amit félreteszek öcsémnek. Ez pontosan neki való élet lenne.
Gällivarében vasárnap van, ez onnan derül ki, hogy a boltok kilencvenkilenc százaléka zárva van, a boltosok maguk az utcákon furikáznak amerikai oldtimerjeikkel. Az állam leesik.
Elképzelem, ahogy Oroszlány boltosai NDK-s oldtimerjeikkel (Trabant, Wartburg, Barkas) furikáznak Környe központjában, majd igyekszek komoly arcot vágni, megérkeztem egy pizzériába.
A srácokkal egy gigantikus méretű rákos-sonkás pizzát eszünk, majd elmegyünk a vasútállomásra, ahol Andris cselt vet.
Mivel a stockholmi itt a piros-hol a piroson elherdálta a lóvéja felét, ezért azt javasolja, csak egyszerűen szálljunk fel egy vonatra, aztán majd lesz valahogy.
Legyen hát.
A kalauzok valamikor az Északi-sarkkör környékén meg is jönnek, és érdeklődnek arról, hogy hova hova, szegény Varga.
Azt még sem mondhatja Andris, hogy Budára, ezért előáll azzal, hogy aznap indul a gépünk Stockholmból, és last minute vonatjegyekre apelláltunk, de elfogytak, és nincs pénzünk az egész jegyre.
Ez félig-meddig igaz is, elég szűkösen vagyok, ő pedig alighanem tökéletesen a végére ért a keretnek.
Rövid tanácskozás után a kaller készségesen odajön és mondja, hogy tud adni Interrail-pótjegyet - így teszünk meg kilencszáz kilométert nagyjából háromezer forintnak megfelelő összegért.
Magamban megfogadom, hogy ezt még meghálálom legközelebb a svéd államnak, majd hosszú utazás következik. A vonaton alszunk.


2012.07.23

9. nap /Stockholm-Arlanda/

Mielőtt végtelenre nyúlna az út, egyszer csak véget ér Stockholmban.
A centrumban net-cafét keresgélünk, helyette egy netbarlang/szexshop kombinált helyen sikerül megvenni a repjegyeket, közben aláfestésnek korbácsütések, és elfojtott ordítások mennek a háttérben.
Aznap este ki is megyünk az Arlandára és ott verünk tanyát.
Még van két nap az indulásig.

2012. 07.24


10. nap /Stockholm-Arlanda/

Amikor is Andrisék Sigtuna felé veszik az irányt - én megveszem a Trónok harca első kötetét (ami majd Amerikába is elkísér) angolul, és gyakorlatilag egész nap olvasok. Érződik rajtuk is, mikor visszatérnek, hogy le vannak robbanva. Akárcsak én, alig bírok fölkelni a reptéri székből, és nem azért, mert olyan kényelmes.

2012.07.25

11. nap /Oroszlány/

Kora reggel Martin elrepül Berlinbe.
Andrissal egy délutáni járaton zakatolunk hazafele, a kondi le van tekerve, egyáltalán nincs melegem.
Apám a reptéren vár, zúzunk együtt a barátnőjéhez, ami engem illet kabátban.
Csak közben nyár lett megint, de ez már egy másik történet.
Szóval te is, fiam Larsson. Már te is megláttad a világot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése